A gyógyító Vas megyei bor

A Sághegyi bor

A Sághegy a Somlói Borvidék Észak-Nyugati vulkanikus termőzónája, borát a rendkívüli savasság teszi egyedivé, ami gyakran gyümölcsösséggel párosul. A savasság a különleges helyi klíma eredménye, a teljesen sík vidéken magasodó hegyoldalba ütköző erős Északi szelek és a sok napfény kedvez a szőlőtőkék savtartalmának megőrzésében, ami a borban is jelentkezik. A köves, bazaltos tetőről lefutó víz a hegy szoknyáján kapaszkodó tőkéket megfelelő mennyiségű nedvességgel táplálja. A legjobb borok hagyományosan készülnek, oxidatív eljárással. Fiatalon még kellemetlen a savasságuk, de mivel a bort évekig is szokás a hordóban tárolni, az évekkel enyhül a savak intenzitása. A hosszabb fahordós érlelés mélyíti a bort és bársonyosabbá, könnyebben fogyaszthatóvá teszi.

A nem ritkán öt éves, vagy annál is hosszabb érlelésen átesett borban már jól kiegyensúlyozottak az ízek és egy jellegzetes köves aromájú buké fejlődik ki.
Amikor a bor már érett a savasság acélos gerincet ad neki, ami körül komplex és átható mineralitás fejlődik ki, gyakran benzines utóhatással. A helybéliek által gyakran vesemosóként emlegetett bor éppen ennek a savasságnak köszönheti hétköznapi elnevezését Összességében, a Sághegyen minden klimatikus és geográfiai feltétel adott a kiváló minőség előállításához, amit a megfelelő eljárással és hosszú érleléssel lehet tökéletesíteni.

A Ság hegyet bortermelői szempontból 3 egységre bonthatjuk: a celldömölki, a mesteri  és a kemeneskápolnai  oldalakra. A 3 egységre jellemző, hogy a déli „Tündérvölgyben” termelt szőlőből zamatosabb, lágyabb borok készíthetőek, amíg az Északi Kakasdombi oldalra a savasabb, keményebb karakterek jellemzőek. Itt is megfigyelhető a Somlóra jellemző változatosság, nevezetesen, hogy az egyes dombok és lejtők egyedi klímájának köszönhetően gyakran eltérő jegyek mutatkozhatnak az ugyanabból a fajtából készült borban.
A termőterület fajtaösszetételében az olaszrizling a legmeghatározóbb, de nagy számban találhatóak vegyes telepítésű szőlőültetvények is.
Jelentős mennyiséget képvisel a királyleányka, a zöldveltelini, a chardonnay, a sauvignon blanc és a hárslevelű. Kékszőlőben a kékfrankos, a zweigelt, a pinot noir és a portugieser a legelterjedtebb.

A Sághegyi bor története

A sághegyi bányaművelés során felszínre került gazdag leletanyagból arra következtethetünk, hogy a Sághegyen már a rómaiak előtti időkben, a csiszolt kőkorszakban is foglalkoztak a szőlővel. Az emberi kultúra fellelt nyomai arra utalnak, hogy a hegy térsége folyamatosan lakott és művelt terület volt, és miután Marcus Aurelius Probus a pannóniai területek hegyeinek szőlővel való betelepítését elrendelte önálló, szervezett gazdálkodási egységet alkotott.
A szőlőművelést Szent István által alapított Benedek-rend szerzetesei folytatták, később az ültetvények a szegedi premontei nővérek birtokába kerültek.
A szőlővel való gazdálkodást a középkor magyar uralkodói is támogatták, és amikor a tatárjárást követően a művelés veszélybe került, IV. Béla magyar király Moreából hozatott a szőlőhöz értő telepeseket.
A török invázió átvészelése után a szőlőültetvényeket a Habsburgok a pozsonyi Szent Klára-rendek tulajdonába adták. Amikor 1780-ban II. József a nővéri rendet feloszlatta a földek a koronához kerültek 1945-ig.

A sághegyi szőlőművelés első írásos emléke -a hegytörvény- 1743-ból származik. A „Sági Hegységnek Törvényei” az ország egyik legrégibb helyi jogszabálya, amelynek szigorú rendelkezéseiből arra következtethetünk, hogy a hegyen mindig nagy becsben volt a szőlő és a borkészítés.

A 12 pontos dokumentumban a gazdálkodó tevékenységet igyekeztek minden káros behatástól megvédeni. A szabályzat nem csak a gazdálkodás kereteinek rendezésére tért ki, de a helytelen viselkedést így a durva beszédet és a túlzott italozást is szigorúan büntette.

A szabályok a különleges ízvilágú és messze földön ismert és kedvelt gyógyborként is fogyasztott „sághegyi” hírnevének megőrzése érdekében születtek. A mű mérföldöket jelentett a szőlőgazdálkodás jogtörténeti fejlődésben és későbbi a somlói törvény mintája volt.
Az eredeti törvénysorokat Kresznerics Ferenc tudós, sági plébános másolta le 1828-ban, a jogszabálygyűjtemény most a Néprajzi Múzeum anyagát gazdagítja.
A Habsburg udvarban elterjedt volt a hiedelem miszerint csak a „nászéjszakák bora” elfogyasztása biztosít fiú trónörököst.
A hagyomány szerint a XVIII. században a sági bort Bécsben értékesítették, és a „nászéjszakák bora” elnevezést valójában nem a somlai borra, hanem a ságira használták.

Amit biztosan tudunk, hogy a hegyeket a XVIII-XIX. században nagy kiterjedésű ültetvények borították, amelyek egyházi vagy magántulajdonban voltak a magyar nemeseknél.
Az ültetvényeken a legjelentősebb mennységet a bencés szerzetesek állítottak elő. Nagy termőterületekkel rendelkeztek az Erdődi, Zichy és az Esterházy családok, de a királyi háznak is voltak itt tulajdonai. Ma már nem lehet megállapítani, hogy melyik évben honnan szállítottak bort a Habsburg udvarba, a ságiak azonban úgy tartják, hogy, amikor egyszer nagy jégverés volt Ságon, és elmaradt a termés a Somlóról vittek bort az udvarba. A következő évben azonban elmaradt a fiúáldás és megszületett Mária Terézia, ami perdöntő bizonyíték a ságiak igazára.

A tény az, hogy a két bor között rendkívül nagy a hasonlóság és a gazdák a tisztázatlan múlt miatt ma is gyakran –már csak szórakozásból is- egymásba szántják az ekét. Aminek oka az is, hogy a sági és a kissomlyói borok méltatlanul a háttérbe szorulnak.

A Sághegyhez kapcsolódó hagyományok a bor étvágyfokozó és gyógyító hatását is ismerik. Ezt példázza Otto von Bismark esete: A porosz vaskancellár egy bécsi császári látogatáson kóstolta meg a ságit, ami úgy megízlett neki, hogy azon túl már csak ilyet fogyasztott.
A korábban gyomorbajjal küszködő vaskancellár étvágyára ezek után soha nem volt panasz. A fennmaradt korabeli képek illusztrációi szerint jótékony hatás a kancellár termetén is meglátszott. Számára, és később I. Vilmos császárnak is Szabó Péter celldömölki főszolgabíró szállította a gyógyitalt.

A sági bort a pozitív élettani hatásai miatt ezekben az időkben szerte Európában árulták a patikák. A „Sagweinerként” ismert gyógyitalt vesetisztító, gyomorjavító és étvágyfokozó hatásai miatt ajánlották. A köznyelv a savas bort ekkor kezdte „vesemosóként” emlegetni.

A Sághegy jó minőségű, tüzes fehérborai a XX. századot megelőzően ősi magyar szőlőfajtákból készültek, mint a juhfark, a rakszőlő, a hárslevelű, a furmint, a szekszőlő és a petrezselyemlevelű szőlő. Egy 1872-ben készült feljegyzés szerint a hegyen több mint 40 ilyen fajtát ismertek, amik vegyesen voltak sorba ültetve.

Ezek a tőkék az 1900-as évek elején pusztító filoxéra során sajnos teljesen kipusztultak. A pusztulást követen az 1907-ben meginduló bányaművelés volt nagyon káros hatással a szőlőművelésre.
A XX. század első felében folytatott intenzív külszíni robbantásos bazaltbányászat során a hegy felső egyharmadát gyakorlatilag teljesen elbontották, ami során a szőlőművelés a hegy magasabban fekvő részeiről a szoknyára és az alacsonyabb sík területekre szorult. A bányászat miatt a Sághegy teljes arculata és funkciója megváltozott, és kialakult a ma is ismert csonka kúpos látvány. Ekkor főként –a mai is uralkodó- olaszrizling került telepítésre, amellyel nagyban letisztult a szőlőösszetétel.

Az 1950-es évek elején a gazdálkodás még jellemzően nagyobb szőlőbirtokokon folyt, amelyek összefüggő területeket alkottak. A bányászat elhalásával megindult a nagybirtokok felaprózódása.
Fokozta a birtokok elaprózódását, hogy 1975-ben -az országban egyedülálló módon- a járási tanács úgy döntött: a kistermelőket kell támogatni. A rendelet a hegyet és ültetvényeit a celldömölki munkásemberek szabadidős kikapcsolódásának szolgálatába állította.
Az addig létező állami gazdaságokat és nagyobb szőlőbirtokokat kis területekre parcellázták, aminek köszönhetően a Sághegyen a ’70-es évek második felében már kizárólag hobbitermelés folyt. A kisebb birtokok zöme 0,1-0,2 hektáras volt, a birtokok közül csak néhány haladta meg az 1 hektár feletti méretet.
A hagyományos összevont árutermelő tevékenységben megvalósuló gazdálkodást a kisbirtokos szerkezetű szabadidős jellegű gazdálkodás váltotta fel.

A parcellázás a 12 négyzetméteres apró pincék elszaporodásával és a Sághegy újabb átalakulásával járt, mely során a szőlőültetvények–ugyanúgy, mint a Somlón- avatatlan kezekbe kerültek. A megindult folyamat a ’80-as és ’90-es években a tulajdonosok kiöregedésével folytatódott, továbbá azzal, hogy az utánuk jövő generáció elfordul a szőlőtermeléstől.

A folyamat eredménye, hogy a Sághegyen jelenleg árutermelő tevékenység -a figyelemre méltó hagyományok ellenére- alig folyik.

Forrás:  http://www.somloiborvidek.hu/borok/saghegyi-bor